Hiszen az átváltozás az Úr-felmutatással válik kegyelmi ajándékká számunkra: a festő a domborzati formák és a települések építészeti strukturalitásával, a haragos zöldekben, forró barnákban tartott tájszíneivel, a földmunkaszerűen végzett bemetszésekkel, az alakok lebegtetésével, s ugyanakkor az átalakulások kegyetlen logikájával nem temeti, nem búcsúztatja, nem sírja vissza az ősi falusi életformát, hanem a menthetőt tapogatja körül ecsetjével, azokat a szellemi értékeket vonja látomásai fénykörébe, amelyeket csakis és pontosan ezek az emberek teremtettek évszázadokon át, s amelyek művészi meggyőződése szerint nem múzeumi, hanem életteremtő-folytató minőségükben kellene tovább hassanak.
Kádár Tibor festőművész Kolozsváron született 1946-ban. A kolozsvári Ion Andreescu
Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott 1971-ben. 1971–74 között Marosújváron
tanított műszaki rajzot, 1974-től 1987-ig pedig festészetet a kolozsvári képzőművészeti
gimnáziumban. 1976 és 1986 között nyaranta a gyergyószárhegyi művésztelepen dolgozott.
Rendszeressé váló zaklatások és politikai nézeteltérés, valamint állásából való elbocsátása után
1988-ban telepedett le Magyarországon.
Egy évig egy pesterzsébeti általános iskolában tanított. 1990-ben költözött családjával
Veszprémbe, ahol azóta is él és alkot. Az 1990-es évek elején a Veszprém Megyei Múzeumi
Igazgatóság művészettörténészeként dolgozott. Ezt követően kizárólag a festészetnek és a
tanításnak élt.
Tagja a Magyar Képzőművészeti Alapítványnak, a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a
Magyar Festők Társaságának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Veszprémi
Művész Céhnek, melynek évekig céhmesteri posztját is betöltötte. 2004-ben öt művésztársával
megalapította a figuralitást vállaló úgynevezett F Csoportot.
Több alkalommal bemutatkozott Hollandiában, Dániában, Németországban és Angliában is.
A főiskola befejezését követően az 1970-es évektől kezdődően fáradhatatlanul járta Erdélyt,
főleg Kalotaszeget, miközben mindvégig tanított is. Az ottani táj és kultúra sokkal több volt
számára egyszerű festői motívumnál; saját megfogalmazása szerint a mai napig a gyökereit jelenti.
E korszak képeire jellemző a realista ábrázolásmód, melybe mindig vegyül egyfajta miszticizmus is.
A táj mellett meghatározója képeinek az – elsősorban népi – építészet precíz megjelenítése.
Tulajdonképpen megörökítette az akkor még menthetőnek vélt életformát, ezáltal a művészet
mellett pótolhatatlan értékmentés is megvalósult. A népművészeti motívumokhoz – bartóki
értelemben feldolgozva, mint a népdalt –, mindig szívesen fordult, és használta azokat. Az 1980-as
évek végén előfordult, hogy ilyen témájú festményét bevonták egy-egy romániai kiállításról. (Kapu
II.)
Magyarországra költözése után festészetében is változás észlelhető. Tanulmányútjai (Isztria,
Hollandia, Anglia) hatására palettája gazdagodott, ábrázolásmódja fokozatosan az absztrakt felé
fordult. Erőteljesebb színekkel kezdett dolgozni, melyeket nagyobb foltokban vitt a vászonra.
Korábban is gyakran készített sorozatokat, melyek ezt követően is jellemzőek lesznek
művészetében: megjelennek a Földoltár, a Vízoltár több darabból álló kompozíciói. Előbbiek a
meleg barnák, vörösek, okkerek árnyalataira, utóbbiak a rendkívül intenzív kékekre épülnek. A kék
színből, valamint a fehérből kiindulva, ezeket mintegy átalakítva készítette el szintén több darabból
álló; ezüstre alapozott sorozatát, mely az életműben különálló egységet alkot. Gyakran egy-egy
tájkép absztrakt ábrázolását, az alapformákra és két-három színre, valamint az ezüstre történő
leredukálását fedezhetjük fel ezeken az alkotásokon.
Mindeközben az 1990-es évek elején az őt körülvevő világban, elsősorban a Közép-
Európában zajló események sem hagyták érintetlenül (Közép-Európa I–III.). A háború borzalmait
megrázó erővel közvetítő alkotások számos városban szerepeltek. Ezzel összefüggésben új
anyaggal kísérletezett, a műanyaggal. Az általa egyébként nem kedvelt anyagból készült
térplasztikáiból, installációiból Veszprémben, a Csikász Galériában nyílt kiállítás húsz évvel ezelőtt,
1996-ban.
A 2000-es évek elején az absztrakt felől egyre inkább a figuratív művészet felé fordult,
melynek köszönhetően öt művésztársával (Diénes Attila, Filep Sándor, Horváth Lajos, Párkányi
Raab Péter, Ughy István) együtt létrehozták az F Csoportot. A csoport tagjainak művészetében
közös a nevükben is szereplő figurális ábrázolásmód.
Művészetének egy másik vonulatát képezik az irodalmi művekből, illetve azok alapján
készült grafikái, melyek közül két nagyobb sorozat kiemelkedő jelentőségű: Nagy László és Dsida
Jenő verseihez készített alkotásai a fekete és az ezüst árnyalataira épülnek, sok szöveggel, idézettel,
olykor a teljes verssel, melyet a művész kézzel írt a képre. Dsida Jenőről portrét is festett, öt
darabból álló kompozíciót. Legkedvesebb írójának, Krúdy Gyulának állít emléket a Szindbád című
sorozatával (a regény szereplői mellett kiváló portrét festett Latinovits Zoltánról is).
Legújabb kompozíciói, a 2016-ban készült Kitekintő I.-II.-III. című sorozata visszatér
alapvető Kalotaszeg-élményéhez. Megfigyelhető a korábban is jellemző népművészeti motívumok
absztrahálása, az erőteljes színek, egyfajta látomásos ábrázolásmód, mely kifejezi azt, hogy az
1970-es években még fellelhető kultúra és életforma mára végérvényesen és visszavonhatatlanul
megváltozott.